A Juventus gyakorlatilag a Serie B-ből való feljutás óta edzőkérdéssel küzd. A visszajutással megbízott, és azt sikeresen abszolváló Deschampst a mai napig érthetetlen okokból menesztették, hogy kinevezzék a helyére a hétpróbás, tapasztalt és összességében megbízható Ranierit. Vele viszont nem sikerült a tervezett fejlődést és előrelépést teljesíteni. Ekkoriban a Juventus részben vezetői válsággal is küzdött, szemmel láthatóan képtelen voltak bármilyen szinten is pótolni, vagy helyettesíteni az öreg hölgy korábbi szellemi vezérét, az átigazolási gurut, Luciano Moggit. Súlyosabbnál súlyosabb hibákat vétetettek, mind edzői kinevezésekben, mind a játékospiacon. Egészen 2011 nyaráig. Hogy most a vezetőség öntudatra ébredt, vagy csak szimplán ráhibázott, azt nem tudni, de Conténál nagyobb telitalálatot gyakorlatilag képtelenség lett volna találniuk.

Két nagyjából egyforma játékerőt képviselő, és alapvetően védekező felfogású és beállítottságú csapat összecsapásán, az van kényelmesebb helyzetben, aki védekezik. Ez tegnap is bebizonyosodott. Ranierinek azon kívül, hogy ne kapjon ki, semmilyen egyéb más, különösebb terve nem volt. Így a Milan kapta a stafétabotot, lehet diktálni a tempót, címszóval. Mivel a Milan is alapvetően védekezésből indít, ezért  igencsak legörbült szájjal vették tudomásul, hogy itt most bizony nekik kell az aknamezőn ugra-bugrálni.

A 90-es évek egyik meghatározó európai klubcsapata a Paris Saint-Germain, már jó ideje eltűnt a nemzetközi labdarúgás élvonalából. A nemrég történt tulajdonosváltás jó voltából, Nasser El Khelaifinak köszönhetően, viszont a klub lehetőségei gombnyomásszerűen megváltoztak. Pénz, ékszer nem számít elv alapján, ők is elkezdték a  maguk szintjén a kis megalomán projektjüket. Ha eddig nem is részegedtek meg igazán az újonnan és hirtelen jött hatalomtól, ha nem is kezdtek pénzügyi ámokfutásba, most úgy néz ki, megtették az első olyan lépésüket, amit nem feltétlen a józan ész és a logika diktált. Az ilyen döntések ritkán jönnek be, nyilván az az elv is játszik, hogy kockáztatás nélkül nincs előrelépés, de ez most nem a helyzet volt.

Dramaturgiailag nem gazdagodott a Mourinho érkezése óta futó, El Classico szappanopera sorozat. A Szuperkupa meccsek harmadik felvonását kaptunk, gyakorlatilag ugyanazzal a történetvezetéssel. Mourinho hiába vitte be a taktikai schuster-mattot, ismét elvesztette a mérkőzést. Ezek az összecsapások, két eltérő veszélyességű fegyverrel vívók harcára emlékeztetnek már leginkább. Hiába visz be ugyanannyi mennyiségű és minőségű találatot az egyik fél, esélye sincs megsebesíteni az ellenségét.  Most már a harmadik manőver bukik meg a  Barca ellen, egyre egyértelműbb honnan fújnak a szelek.

Rafa Benítezről csak szélsőséges körülmények között jut eszünkbe Andre Villas Boas, és igaz fordítva is. Sikerekben eddig nem igazán lehet őket összehasonlítani, nyilván azért is mert a spanyol sokkal régebb óta van a pályán. Egyikőjük csapatáról sem ugrik be a másiké, edzői ars poeticájuk sem  áll túl közel egymáshoz, de még fizimiskára sem hasonlítanak egy cseppet sem. Viszont van egy valami ami nagyon is közös bennük.: Ugyanazt a falat akarták mind a ketten megmászni.

Domingos Paciencia generációjának egyik legnagyobb edzőtehetsége. Nincs zsinat körülötte, nincs felkapva. Látványos eredményei sincsenek ugyan, de mentségére szolgáljon, hogy nagyon mélyről jön, viszont megállíthatatlanul. Jelenleg a portugál edzőképzés virágkorát éli, Paciencia személyében a harmadik, igen széleskörűen felkészült tréner bukkan fel az vezetőedzők tengeréből az elmúlt 6-7 évben. André Villas-Boas tartják felszínesen az új Mourinhónak, de Domingos sokkal inkább állja az összehasonlítást. Ha habitusban és lármázásban nem is, de szakmailag és edzői ars poeticában sokkal közelebb áll a Speciel One-hoz. Bulváros, hatásvadász és olcsó felütésekben utazva kijelenhetnénk, hogy inkább ő az új Mourinho, de nem tesszük.

Leonardóról hirtelen az arcpirító vereségek, a fejetlenül rohangáló védők, és egy megszeppent, tanácstalan arc ugrik be. Szakmai alapképzettsége bőven hagy kívánnivalót maga után, de alapvetően nem is innen közelíti meg a sportágat.  Mikor már minden tudomány elfogyott, ő a lerobbant csapatoknak lendületet adott, kilehelt lelkű gárdák kezdtek játszani a keze alatt. Addig teljesen dekoncentrált és indiszponált garnitúrák kezdtek győzelmi sorozatokba, néha szerencsésen, legtöbbször látványosan. Nem egy taktika szerint, hanem mint gyerekként a grundon. A mai teljesítményorientált és totálisan elgépiesedett labdarúgásba valami megfoghatatlan emocionális vibrálást, és újra igazi szórakozást vitt. Leonardo visszacsempészett valamicskét a régi idők focijának őszinteségből.

Az André Villas Boas vezette Porto - igaz csak a második vonalban -  egészen parádés szezont produkált a 2010/2011-es évadban. Hazájuk bajnokságát veretlenül és utcahosszal, 21 pontos előnnyel nyerték meg, mellé begyűjtötték a Portugál Kupát és a Szuperkupát is. Mindennek tetejébe az Európa Ligát is ritkán látott magabiztossággal húzták be. Sajnos az élet nem engedte, hogy ez a Porto megmutathassa magát a legnagyobbak között, ugyanis ahogy lenni szokott, a legjobbakra egyből lecsaptak. Ha nem is vitték szét a csapatot teljesen, két alapvető elem már távozott és ez már most bekérte az árát. Nézzük mitől is volt lehengerlő ez a csapat, és miért is hasonlít a jelenkorunk egyeduralkodó csapatára, a Barcelonára.

Pep Guardiola amióta átvette a Barcelonát, fenekestül felfordította a világ labdarúgását. Ezzel lehet vitatkozni, de nem érdemes. Ez már címek képében is realizálódott. Az amit az ő csapata művel, ezelőtt elképzelhetetlen volt. Ilyen szintű, a játék szinte minden elemében kialakított, és minden meccsen, minden ellenfél ellen reprodukált fölényt, ember nem látott ezelőtt futball pályán. Ennek ellenére Guardiola megítélése minimum megosztott, pedig már most az egyik legeredményesebb edző a profi labdarúgás történetében.

Nosztalgiázással egybekötött elemzés, a 2000-es évek egyik legmeghatározóbb csapatáról. Az a Milan, nem csak attól különleges, hogy 5 kiíráson belül 3 döntőt játszott, amiből kettőt meg is nyert. Hanem a finom és aprólékos egyedfejlődésétől, ahogyan a tipikus és standard olasz felállásból, egy teljesen sajátos arculatú és összetéveszthetetlen játékú csapat lett. A tradicionális stílusjegyek megőrzésével, és továbbvitelével egyidejűleg.

Mourinho nem viccelt,  a már-már bevehetetlen Nou Campban is ugyanazt a taktikát alkalmazta mint vasárnap hazai pályán. Nem engedte ki a Barcát a saját térfeléről, egyből megtámadta már a tizenhatosnál az ellenfelét. Ezzel radikális változásokat ért el, az elmúlt egy év El Classicóinak játékképében, illetve a Barcát sosem látott testhelyzetbe kényszerítette. Valószínűleg szakmai történelem zajlak a szemünk előtt, a sportág sosem látott összetettségben és szervezői magasságokban tetszeleg. Eközben visszajutottunk az alapokhoz, az általános iskolás női testnevelés órák labdarúgásához (mindenki a labda körül, senki sem helyezkedik), és a foci őskorára jellemző követő emberfogáshoz.

Az eddig is kétségtelen volt, hogy a Real Madrid üldözte a Barcelonát, és Mourinhónak kellett agyalnia, hogy mégis mi legyen a terv. Mourinho legelőször azt hitte elég lesz az istenkomplexusa a Barca legyőzéséhez, majd a Király-Kupa döntőre kiagyalt egy nehezen, de működő taktikát, a BL-ben pedig felhúzta a betonfalat, de még az sem volt elég. Közben folyamatos vádak érték, hogy nem hű ez a játék a Real Madrid mítoszához és ráadásul nem is hatékony. Mourinho legyintett egyet és azt mondta, amúgy sem érdekel, ki, mit gondol, játsszuk azt, próbáljuk meg mi is az amit a Barca...

A nyár felénél nézzük az Olasz várak, hogy épülnek vagy pusztulnak a következő szezon előtt.

Ritka az amikor egy adott terven, programon, koncepción belül, minden klappol és az előzetesen kalkulált mezsgyén haladnak a dolgok. Ahogy az is ritka, mikor minden egyszerre romlik el, dől be, hiúsul meg. Mindenesetre Menezesnek utóbbit sikerült interpretálnia, mindjárt az első Copa America mérkőzésükön. Bravó. Voltak előjelek, és papíron több sebből vérzett Mano elképzelése de, hogy mindegyik a gyakorlatban is csődöt mondjon azt még a legnagyobb szkeptikusok is döbbent arccal konstatálták.

Két meccs ment le az idei Copa Americaból, a házigazda és egyik favorit, Argentína játszott Bolíviával a nyitó meccsen illetve Kolumbia, Costa Ricával.  Nyilván a házigazdák mérkőzése volt érdekesebb, az örök talány, Argentin-válogatott behatárolhatatlannak tűnő problémája nagyon úgy néz ki, továbbra is létezik.

A Barcelona az esélyes. Azért mert mindkét csapat, ugyanaz a mentalitású alfahím. Viszont a két stílus szembeállításával, egyértelműen csak a katalánok maradnak a disznófalka tudós pásztora, ugyanis őket már a népi hitvilág is természetfeletti erővel ruházta fel.

Elolvasom »

Egy futballista értékelhető színvonalon való! felkészítése, nem kizárólag fizikai és azon belül technikai képesítésből áll. Már egész fiatalon taktikai képzést kapnak a gyerekek, lényegében itt dől el, hogy kiből lesz futballista. Érti a játék lényegét vagy sem.

A két csapat érintett szurkoló táborát leszámítva, a semleges nézők nagy részét, André Villas Boas személye körül lebegő hype, és zsinat ültette le a világító doboz elé. Valószínűleg nem okozott csalódást a fiatal vörös tréner.

Mourinho ellenszere lényegében már megint megvolt a Barca ellen, csak hát nem álltak rendelkezésére a megfelelő eszközök. Pepe kiállítása vagy bármilyen nemű kár okozása az ellenfélben és ezáltal saját csapatában is, csak és kizárólag idő kérdése volt.